Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Chazlia Remyon életrajza


Chazlia alig tizenkilenc éve látta meg a napvilágot, de máris hatalmas út és rengeteg szörnyűség áll a háta mögött… Távolrévben született, egyszerű munkáscsaládba, melyről a külvilág sosem gondolta volna, hogy milyen is igazából, hiszen a kifelé mutatott kép kecsegtető volt, már-már idilli. Gondos anya, boldog, szöszke kislány, s egy apa, aki elhalmozta őt a szeretetével. Kicsit túl sokkal is…
Tizenéves volt, teste már kezdett felelgetni a Hold hívó szavára, csípője kezdett szélesedni, s keblei is formálódtak egy láthatatlan kéz teremtő munkája nyomán. Olyan szép volt, sokak megfordultak utána az utcán, de annyiban is hagyták a dolgot – tudták, hogy még fiatal, hallgattak a szabályra „mindent a szemnek, semmit a kéznek”. Csak egyetlen férfi volt, aki nem bírt várni, aki nem bírta elfojtani bűnös vágyait, hiába szerette volna.
Küzdött vele egy darabig, s mivel feleségéhez nem mert fordulni a kínzó vággyal, hát alkoholba fojtotta, de csak rosszabb lett. Egy éjjel, mikor vérszínnel jött fel a Hold, mámorosan tért haza a kocsmából, s mikor végignézett édesdeden alvó lányán, nem bírt tovább magával. Aznap éjjel nem csak a Hold volt vörös, a sokat látott csillagok is belepirultak a szégyenbe.
Chazlián alig látszott bármi változás. Leszámítva azt, hogy ezek után bármikor is nevetett, bármin is mosolyodott el, szeme mindig elárulta. Az hideg maradt, mint a jég.
Az élet ment tovább, senki nem tudott semmiről, csak anyja sejtett haloványan valamit, de rettegett rákérdezni… Félt az igazságtól, félt attól, hogy sem kislányát, sem önmagát nem tudja majd megvédeni. Egy éjjel álmatlanul forgolódott az ágyában, s furcsa hangokra lett figyelmes. Kiosont, s mert a hangok Chazlia szobájából jöttek, benyitott… Azon nyomban megfagyott a vér az ereiben a látványtól. Megbénult, nem jött ki hang a torkán – férje így nem vehette észre, de lánya igen. És azt a tekintetet nem tudta elfelejteni többé.
Másnap, mikor férje dolgozni ment, ő maga kézen fogta lányát, s elindul vele, kifelé a városból. Éjjel csak Chazlia tért haza egyedül, átfázva, csurom vizesen. Anyja a Zúgó-folyóba ugrott, maga után húzva a lányát, aki azonban valahogy kievickélt. Nem akart meghalni még. Tudta, hogy eljött az ő ideje.
Apja részegen feküdt az ágyán, az ablakon besütő holdsugár megcsillant az ajkáról csordogáló nyálcsíkon. Chazlia óvatosan hajolt fölé, kezében anyja vánkosát tartva, s a mit sem sejtő férfi arcára szorította, míg ki nem szállt belőle az élet. Nevetnie kellett közben, de óvatosságból csendben maradt, vicsorgásba fordult mosollyal az arcán végezte el a dolgát. Évek óta most először mosolygott őszintén. Mikor megfojtotta a saját apját.
Összeszedte néhány ruháját, s a család megtakarított pénzét, aztán felgyújtotta a kis házat. El kellett tüntetnie minden bizonyítékot, mert nem akart megbűnhődni a szerinte teljesen jogos gyilkosságért.
Bérelt, vacak kis szobákban húzta meg magát egy ideig, munkát vállalt ott, ahol tudott, s éjszakánként a könyveket bújta. Inkább nem evett napokig, de kevéske fizetéséből mindig vett valamilyen könyvet, hogy tovább csiszolhassa tudását.
Így teltek az évek, lassan csorogtak egymás után, mígnem a városba érkezett egy ismeretlen hatalom, Ferrah, a Vahad. Első pillantásra rabul ejtette Chazliát. Egy hatalmas nő, aki bármire képes, aki lábbal tapossa el a férfiakat… Imádta kezdetektől fogva, s mindent megtett, hogy a követői közé tartozhasson. Éjjelenként boldogan imádkozott istennőjéhez, s nappal kíváncsi tekintettel fürkészte az eget, hátha megpillantja az odafönt repülő sárkánynőt.
Boldog volt. Sok év óta először.
De nem tarthatott sokáig a boldogsága, Távolrévet szörnyhordák támadták meg, s Chazlia tudta, hogy akármit tehetnek, nincs remény. Cselekednie kellett… Még indult néhány utolsó karaván a városból, s ő csatlakozott az egyikhez, hogy új életet kezdhessen egy másik városban: Pormederben.