Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Aleysha

A sivatagi nap még lemenő félben is gyilkosan szórta a sugarait. A homokdűnék között kínos lassúsággal vánszorgó kis csapat számára minden egyes pillanat kínszenvedések újabb és újabb árja volt. Árnyékszurdok trónörököse és kis csapata már a harmadik napja bolyongtak a forró katlanban, ahova egy áruló cselszövése vezette őket.

Drulethen herceg már a halálát járta, a testőrök vezetője, Ulvian kapitány, pedig fásultan törődött bele, hogy most az egyszer nem fog sikerülni az esküjét teljesíteni, amit az Éghez Szólónak, Árnyékszurdok uralkodójának tett: hogy mindig, minden körülmény közepette megvédelmezi az uralkodót és családját. És ha a katona elkeseredettsége nem marcangolta volna eléggé a lelkét, még a férj kínjait is ki kellett állnia, aki végig fogja nézni szeretett fiatal felesége kínokkal teli halálát is. Nirakina az íjászaik között menetelt elszántan, azaz, mostanára már csak vánszorgott, mint mindenki más a csapatban.

Az egyik homokdomb mögül porfelhő kerekedett, és egy kisebb csapat bontakozott ki belőle. Az elf harcosok erejük maradékával a fegyvereikért nyúltak, bár tudták: ez nem lesz egy hosszú küzdelem. De a lelküket valami különös, emelkedett érzés töltötte el: legalább nem mennek a halálba tétlenül, és legalább nem a lelketlen sivatag forrósága végez velük, hanem az ellenség pengéje.

De fém nem sikoltott fémen, nyílvessző nem suhant aznap a hanyatló sivatagi nap alatt.

A forró, terméketlen föld nomádjai nem voltak gyilkos természetűek: az ő világukban csak az összetartás és az önzetlen segítés nyitja meg az utat a túléléshez. Az elf herceg és kísérői hamarosan egy elrejtett oázisban találták magukat, ahogy barnára sült, durva, de gondos kezek segítettek nekik rendbe szedni magukat és meggyógyulni.

Ulvian lelke kétszeresen is telve volt hálával és megbecsüléssel: ezek a furcsa, idegen percéletűek megmentették attól a szégyentől, hogy testőrként kudarcot valljon, és attól is, hogy végignézze, amint Nirakinát elpusztítja a sivatagi nap. És bár az Árnyékszurdok elfjei gondosan és szigorúan őrizték a hagyományaikat, most a kapitány olyan fogadalmat tett, ami homlokegyenest ellenkezett ezekkel: ha gyermekük születik, akkor ennek a népnek a nevei közül kap egyet.

 

Sok-sok év szaladt el azóta, hogy Drulethen herceg ezen szerencsés véletlennek köszönhetően megmenekült a sivatagban. Azóta már ő lett Árnyékszurdok uralkodója, az Éghez Szóló, Ulvian pedig a testőrség parancsnoka. Nirakina pedig vezető testőr Verhanna hercegnő, az Éghez Szóló felesége mellett. De az utóbbi időben a harcosnő nem teljesített szolgálatot az úrnője mellett: a gyermekük érkezésére várt. És amikor felsírt az élénkvörös hajú kislány a szurdok csendjében, mindenki, aki valaha a szüleivel volt azon az úton, tudta: egy idegen nevű ismerős érkezett most közéjük. Így kapta a nevét Aleysha, az erdő és a fák leánya.

Élete első másfél évtizede ebben a békés, mégis izgalmas kis közösségben, az Árnyékszurdok elfjei között telt. A szülei nagy gondot fordítottak a nevelésére és a tanítására, de a népe többi tagja is részt vett a gyermekek nevelésében és formálásában. Aleysha megismerte és megszerette az erdőt, tudta a fák-bokrok-füvek nevét, megtanulta meghallani a szavukat. Kiváló vadász lett, de mindig csak annyit vett el a Nagy Anya gyermekei közül, amennyire a saját életéhez szüksége volt. Egész jól beletanult a fegyverforgatásba is, és már majdnem készen állt arra, hogy – a szülei és a távolabbi felmenői nyomdokaiba lépve – maga is megkezdhesse a szolgálatot az Éghez Szóló testőrségében, amikor…

Amikor rabló martalócok hada tört Árnyékszurdokra, olyan létszámú csapattal, ami ellen az elfeknek minden bátorságuk és vitézségük ellenére sem volt esélyük. Népük gyermekeit kijuttatták egy titkos hasadékon keresztül, Ulvian és Nirakina pedig – mint a szurdok lakóinak nagy többsége – fegyvert ragadtak a támadók ellen. Miben reménykedtek? Valami rejtélyes felmentő seregben? Vagy abban, hogy a percéletűek kitartása elillan, ha elég erős ellenállásba ütköznek? Vagy csak mert nem tudtak életet elképzelni máshol és máshogy, mint Árnyékszurdokban; és úgy érezték: ha a lakóhelyük elveszik, neki is vele kell veszni?

Aleysha sosem fogja megtudni, miért is döntött így a népe, ő már csak a végeredményt tudta meg, hetekkel később, a vadonban bolyongva: Árnyékszurdok minden védője elhullott az otthona védelmezése közben. Azt sem tudta meg soha, hogy kik voltak a támadók, és miért is támadtak rájuk. De ez már csak így van az embereknél: nem kell nekik külön indok a gyilkolásra…

Az életben maradt kis csapat – gyermekek, és néhány kísérő felnőtt – megpróbált együtt maradni, és őrizni a népük hagyományait, ameddig csak lehetett. De ha a fej elveszett, már csak idő kérdése a test halála is. Árnyékszurdok elfjei lassan lemorzsolódtak, széthullottak, elvesztek Corvus nagy üstjében. Akik túlélték, a szívükben őrizték még a szurdok, és egy békés nép emlékeit, de már nem voltak képesek többé feltámasztani azt.

 

Az akkor éppen csak tizenhat éves Aleysha még néhány társával érkezett Távolrévbe. Eddigre már megtanulta nem utálni az embereket, és elfogadni az élet velejárójaként azt, ami a népével és a szüleivel történt. A társai egyenként eltűntek mellőle – az egyik kocsmai verekedésben halt meg, a másik beállt kalóznak, a harmadik iszákos lett, és teljesen elzüllött – és a fiatal elf lány azon kapta magát, hogy teljességgel egyedül maradt. Egy italkimérésben hallott először a Vadászok Szövetségéről, és azonnal eldöntötte: megpróbál bekerülni közéjük. Az ő elképzelésében, aki vadászik, neki már csak rokonszenves lehet… Nem is olyan sokára már a barna ruhás gnómmal beszélgetett abban a belső városi romos házban, majd megkapta a lehetőséget, hogy benyithasson a Kastélyrom kapuján.

 

Arra elég gyorsan rájött, hogy ezek a Vadászok nem olyan vadászok, mint amire eredetileg gondolt. A klánbeli pályafutása elején Aleyshának igencsak kapaszkodnia kellett, hogy megfeleljen a társaságnak, amelyik nem bizonyult éppen olyannak, amilyeneknek elsőre gondolt magának – de akiktől nem volt visszaút, csak a koporsón át.

A kiképzések, gyakorlatozások, szabadidős elfoglaltságok során valami, elsőre a számára is meghökkentő dolgot tapasztalt: elkezdte megkedvelni a társait. Bár az újoncok kiképzését végző, bizarr színű fajtársa, Celaldur nem igazán került a kedvencei közé, de a társaság nagy részével sikerült összebarátkoznia, és egy idő után már az általa kevésbé kedvelt tagokra is tudott úgy tekinteni, mint a társaira. Mert bár a Vadászok nem úgy, és nem azt vadásznak, mint azt ő eredetileg elképzelte, de egy összetartó, nagy családot lelt itt, a távolrévi dűlőn, az elveszett famíliája helyett.

Ahogy a klán változott, fejlődött, költözött, úgy mozdult velük Aleysha is, mind fizikailag, mind pedig lélekben. Celaldur után az égett arcú mélységi fegyvermester, Zewir yd Agron tanítványa lett, és bár Aleysha az elején még a népére jellemző idegenkedéssel és gyanakvással kezelte a tanítóját, a sötételf harcos hamar kivívta a megbecsülését. Amit valaha Ulvian kapitány és Nirakina kezdtek meg, Celaldur folytatott, most Zewir vitte tovább: az elf lányból kiváló kardforgató, és a tőrök nagy ismerője lett. Mindeközben nem felejtette el a népe hagyatékát sem: az íjat és az erdő szeretetét.

A képességei fejlődésével egyre többször kapott fontos szerepet a klán akcióiban is. Társai oldalán részt vett az orkvonulás elleni védekezésben, az Árnyas Erdőn, majd a maradék szörnyhordák felszámolásában, a Kopár Hegyen; és részese volt a Vadászok csapatának a Falka által szervezett akcióban, a Sötét Megváltók ellen, ami a Vörös Erőd tragédiájához vezető események láncolatát indította el.

 

Aleysha nem volt az erdőben a robbanáskor. Hívta az erdő, és ő engedett a hívásnak. Csak a tragédia után tért vissza, arra, hogy a társai, a fogadott családja nagy része halott, jómaga pedig törvényen kívüli üldözött lett, akivel bárki büntetlenül végezhet. Mondjuk, akkori hangulatában az elf lányt ez nem is zavarta volna nagyon: a lelke jó része a társai mellett feküdt, az erődöt borító bazalt-tömeg alatt.

Ahogyan lassan a klán kezdett új életre kelni, úgy talált újra magára ő is. Bár nehezen bocsátotta meg magának, hogy nem volt a társaival az ostrom alatt, és ezt az önvádat sokszor továbbadta másokra is. Különösen, amikor új tagok, és új vezetők tűntek fel a színen, egykori tanítója és mestere, Zewir rokonai. A valaha oly szelíd és alkalmazkodó Aleysha a régi Vadászok öröksége letéteményesének nevezte ki magát, és örökkön kínozó, gonosz kis tüskévé vált az új klánvezér, Qyridran oldalában. Ekkoriban sokszor kínozta egy kép a saját múltjából: a lassan szétforgácsolódó és eltűnő népe. Nem tudott szabadulni a félelemtől, hogy a Vadászokkal is ez fog történni. Hiába kapott egyre fontosabb feladatokat a vezetőktől, képezte az újoncokat, megbeszélésre kísérte a diplomatájukat, ezek az érzések csak kísértették. Akkor kezdett megenyhülni az új vezető felé, amikor már egyértelműen látszott: a mélységinek sikerült megakadályoznia a széthullást, és újra felvirágoztatta a Vadászok Szövetségét. Aleysha otthonát és közösségét újraépítették – bár nehéz és konfliktusoktól nem mentes út vezetett idáig. Mostanra már szinte az összes új tagot sikerült elfogadnia, vagy akár megkedvelnie is; egyedül Sequatorral, a mélységi pappal nem jutottak még dűlőre, akit az egyik kiképzésen sikerült megsértenie szándékolatlanul. De ahogyan Aleysha soha nem szaladt el egy kihívás elől, úgy erre a megmérettetésre is nyugodt lélekkel készül: előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de rendezniük kell majd a dolgot.

A rossz előérzeteiből való kilábalásban váratlan és érdekes segítséget kapott az egykori mestere fivérétől, a klán új fegyvermesterétől, Silinrultól. A tar fejű mélységi harcossal a pengéik nyelvén beszélgettek először, és találták meg egymás megbecsülhető tulajdonságait, de hamarosan már az elméjük és a lelkük is felfedezte a másikat. És bár első ránézésre nem is különbözhetne jobban két teremtés, mint a napfényes erdő ölést nem kereső leánya, és a mélység véres harcokban nevelkedett fia, de a mélyben rejlő, lényegi kérdések terén sikerült annyira hasonlónak bizonyulniuk egymás szemében, hogy úgy döntöttek: együtt folytatják tovább az életnek nevezett nagy utazást.

Azt mondják, nem lehet új életet kezdeni, hiszen abból minden halandónak csak egy van. Nos, Aleyshának már másodszor sikerült újrakezdenie, és most végre talán nem csak társakra, hanem családra is fog találni